Nagyon unatkozom itthon. Tényleg. Egész nap egyedül vagyok, Jövőapu dolgozik, én meg jó háziasszony módjára főzök, mosok, takarítok.
Ja és amúgy terhes vagyok. Gondoltam jó ötlet írni egy blogot a mindennapjainkról, hogy a kis hercegnőm – mert lány lesz – később elolvashassa aztán majd jót szörnyülködjön rajtunk, hogy:
“Anyám, remélem én nem leszek egy akkora adag szerencsecsomag, mint ti voltatok”
Előre is megnyugtatlak tündérem, ezerszer rosszabb leszel. De mi itt leszünk és jól kiröhögünk. Erre való a jó szülő.
Le is darálnám az előzményeket ha érdekelne valakit. Apuval középiskolában ismerkedtünk meg, szuperjó haver volt, tényleg. Aztán ő önkényesen eldöntötte, hogy neki márpedig én kellek. Halál komolyan egy évig futott utánam. Én meg mint fiatal életerős mindentleszaró szárnyait bontogató hülye picsa, persze hogy leszartam, mert kinek kell egy szerető és odaadó pasi?!
Ugye, hogy senkinek. A bunkó nagyautó-kispöcs kombóval rendelkező, “csakestetízutánérekrádegyetlenem” típusú idei divatú tömeggyártmányt keressük. Kivétel nincs, max észheztérés. Ráteszek egy tízest, hogy minden épeszű és nem épeszű lány beleesett már a csapdájukba.
Szóval nagynehezen beadtam a derekam. Azóta sincs aranyéletem, de nem aggódok rajta, hogy félrekefél-e. Tudom hogy szeret. Olyan örökké módon. Naiv picsa vagyok.
Aztán jött a gyerek. Hónapokig beszéltünk róla, aztán mikor úgy öntöttünk, hogy a picsába várjunkmégvele vagy fél évet, terhes lettem. És bumm, így lett a Chocapic.
Itt kezdődött a fejetlenség. Apu kétségbeesett, én úgyszintén, de örültem. Apu szülei kevésbé. Anyám meg kifürkészhetetlen, örült is meg tépte is a haját. Én meg 4 hónapig hánytam.
Tegnap voltam a 18.-20. hetes ultrahangon, ahol közölték, kislány. Mindenki kiugrott a bőréből, de főleg én Kis tütük, tüllök, csillámosatyaúristen, rózsaszín zokni-cipő-ruha-szoba, egyszarvúk meg miegymás.
Anyu és Apu kicsi hercegnője.
Amúgy mi még kis pöcsök vagyunk, nekem a héten volt a huszadik szülinapom, Apa meg most lesz huszonegy. Gyereknek gyereket úúgyvan.
Életem szerelme tipikus kétajtósszekrény, majdnem kétméteres jónagydarab állat, persze hogy szétvarrva. Tudod, olyan apuka akiktől féltünk az oviban mikor kicsik voltunk.
Rólam meg ne is beszéljünk. A képzeletetekre bízom magam.
Most pedig megyek és alszom egyet, amíg még megtehetem.
